Farkas Bíborka: Druidaösvény (Az Istenek akarata I.)

Az ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom.

A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés.

Részlet a könyvből

Fák vettek körül, hatalmas tölgyek. Koronáik sötét árnyéktócsákat vetettek a holdfényes tisztásra, görcsbe csavarodott ágaikkal vénebbeknek látszottak, mint maga az Idő.

Tudtam, hogy nem szabadna most itt lennem, hanem inkább odalenn, a faluban, az ünnepre készülődők között, a malacot forgatva a tűz felett, ahogyan Dana nővérem meghagyta. A malac azóta biztosan odaégett, és Dana dühös lesz miatta. Pedig bajnak éppen elég, hogy megint itt vagyok az Istenek Ligetében, ahová még a felnőttek sem szívesen lépnek be egyedül, ráadásul épp Samhain előestéjén, amikor megnyílik a Másik Világ kapuja! De hiszen csak egy pillanatra hunytam le a szemem! Amint ismét kinyitottam, itt találtam magam a Ligetben.

Összerezzentem.

A szél a száraz tölgylevelek között motozott, sustorgó zajjal. Feldübörgött a szívem. Ki kell innen jutnom, mihamarabb! Csak tudnám, merre… Az Istenek Ligete nagy, főleg annak, aki azt sem tudja, mit keres itt.

Habozva indultam meg az egyik ösvény felé, remélve, hogy nem a nemetonhoz vezet, ahol már annyi jószág végezte be életét a druida kése alatt. A nagyobb gyerekek a legelőn azt suttogták, hogy néha emberek is erre a sorsra jutottak. Biztosat senki sem tudott, hiszen sok szertartást még a nagyok sem nézhettek végig. Igaz, hogy időnként eltünedeztek páran a faluból, bár háborús időkben ez fel sem tűnt, és felénk folyton ilyen idők jártak. Korábban sohasem gondoltam a feláldozottakra, csak akkor, ott, a nedves sötétségben. Egyre jobban féltem, pedig semmi sem történt, mindössze az ősöreg ágak roppantak meg időnként a szélben. Futni kezdtem a holdfénypettyes ösvényen, de a Liget mintha sosem akart volna véget érni.

A hazavezető út váratlanul bukkant fel előttem. Mogyoróbokrok sűrűje szegélyezte.

Fellélegezve léptem ki a fák alól.

Bár innen még nem láthattam a falum házait odalenn, a völgyben, az éjszaka csöndjében tisztán hallatszott a Sabrina-folyó halk csobogása. Elindultam lefelé, azon töprengve, hogyan magyarázom meg Danának az eltűnésemet. Ha szerencsém van, lehet, hogy még észre sem vette, annyi dolga akadt a lakoma előkészületeivel. Holnapra jeles vendégeket vártunk, ilyenkor minden asszony ki szokott tenni magáért. Már csak azt kellene kitalálnom, mihez kezdjek a feketére égett malaccal… Még nem hazudtam túl ügyesen, és azt semmiképpen sem mondhattam el a nővéremnek, hol jártam.  Egyszer rajtakapott, hogy odakinn bolyongtam a holdfényben, és megígértette velem, hogy soha többé nem teszem ki a lábam a faluból napszállta után. Nagyon meg volt ijedve. Ettől kezdve szikladarabokkal súlyozta le kunyhónk bejáratánál a nagy medvebőrt. Mégis mindig átjutottam rajta, éber álmomban.

A folyó csobogása egyre erősödött, de más is megütötte a fülemet: távoli lódobogás hangját hozta a szél.

 Ki járhat itt, ilyenkor?

Gyorsan behúzódtam a bokrok közé, az egyik tölgy árnyékába. A hangok sebesen közeledtek. Nem magányos lovas vágtatott az éjszakában, hanem egy kisebb csapat. Az ilyesmi pedig ritkán jelent jót a cymric határvidéken. Egy mozdulattal a vaskos fatörzs mögött termettem. Reméltem, hogy nem kell sokáig itt ácsorognom, és a lovasok gyorsan elporzanak előttem. Kíváncsiságomat mégsem tudtam féken tartani, ezért óvatosan kilestem a rejtekhelyem mögül.

A következő pillanatban a torkomba ugrott a szívem. Az út kanyarulatából előtűnő lovasok nem hasonlítottak semmire és senkire, amit valaha láttam. Sem a mieink, sem az ellenség harcosai, sem a határt őrző Caradoc emberei nem néztek ki így! A lovak hatalmasnak tűntek a holdfényben, a rajtuk ülő férfiak mintha összeolvadtak volna velük. Páncéljuk és az oldalukra kötött kard markolata ezüstként csillogott, rövid köntösük alól kivillant meztelen térdük. Furcsa, tollas sisakjuk árnyéka elrejtette arcukat, csak csupasz álluk látszott ki alóla. Tágra nyílt szemmel bámultam őket, és egyre bizonyosabban éreztem, hogy ezek nem lehetnek hús-vér emberek. Egy termetes, hófehér vadászeb is rohant mellettük, akár egy kísértet.

Szellemlovasok, futott át rajtam a gondolat, és úgy lapultam a fa törzséhez, mintha eggyé akartam volna válni vele.

A menet élén haladó idegen különös, torokhangú nyelven szólt oda a többieknek. Egy szót sem értettem belőle. Kivert a hideg verejték, amikor láttam, hogy megállnak, éppen előttem. Mindössze két-három férfikarnyi távolságra lehettek tőlem.

Amikor lekászálódtak a lovaikról, visszafojtottam a lélegzetem, és kétségbeesetten gondoltam törzsünk Istennőjére, Avu Úrnőre. Bár nem volt mit felajánlanom neki, némán fohászkodtam, hogy védelmezzen meg az idegenektől! Az egyik kísérteties alak olyan céltudatosan indult felém, mintha keresztüllátna a fa törzsén. Lassan, óvatosan hátrálni kezdtem, vigyázva, hogy árnyékban maradjak. A szellemlovas szétvetett lábbal megállt a vén tölgy előtt, aztán megkönnyebbült nyögést hallatott.

Kis híján levizelte a köntösömet.

Összerázkódtam az undortól, mégis fellélegeztem, hiszen egy valódi szellemlovasnak aligha kellhet hugyoznia. Viszont az a pimaszság, hogy le merte vizelni az Istenek Fáját, óvatosságra intett: ilyet sem a mieink, sem az Üst Népének harcosai nem tennének.

Idegenek járnak a falum közelében, méghozzá felfegyverkezve – gondoltam. – Figyelmeztetnem kell a klánomat!

Halkan, óvatosan mozdultam hátrafelé, szemmel tartva az ismeretlen harcost.  Túlságosan lefoglalta a vesszeje rázogatása, észre sem vett volna, ha a fehér kutya nem érzi meg a szagom. Hangos szimatolás után még hangosabb ágzörgést, majd morgást hallottam a közvetlen közelemből.

Felhúzott íny, kivillanó fogak, vadászszenvedélytől égő szemek… Riadtan ugrottam hátra és belevetettem magam az erdő sűrűjébe. Már nem törődtem az óvatossággal, csak futottam, ahogy bírtam. A gyökerek és kisebb sziklák felett szinte átrepültem, de a dög nem tágított, ott zihált a nyomomban. Levegőért kapkodtam, a bordáim között mintha kést forgattak volna.

Egy világos köpönyeges árnyék váratlanul állta utamat én pedig olyan erővel rohantam neki, hogy majdnem mindketten a földre zuhantunk. Sikítani akartam, de egy kemény kéz elkapott, és befogta a szám. A következő pillanatban, mint valami fehér villám, az eb előrontott a homályból. Felmordult, összecsattantak a fogai, és azt hittem, mindjárt rám veti magát. Az idegen a szabad kezével egy marék, csípős szagú növényt tépett ki földből és a pofájába nyomta. A kutya megtorpant, felvinnyogott, majd hörögve iramodott el, vissza az út felé. Mindez olyan gyorsan történt, hogy felocsúdni sem volt időm.

– Na, gyerünk! – ragadott karon az ismeretlen férfiú. – Fel a fára, mielőtt ez a dög a nyakunkra hozza őket! – mondta, azzal már lódított is felfelé.

Kábán, engedelmesen másztam ágról-ágra. Megmentőm is utánam kapaszkodott, lihegett, közben a kutyát szidalmazta. Amikor már olyan magasan voltunk, hogy ráláthattunk az útra, kilestem az aszott levelek rejtekéből. Kiáltások, lódobogás, az eb panaszos nyüszítése kísérte a távozó idegeneket. Kalapáló szívvel, kifulladva simultam az ághoz.

– Elmennek – súgta a világos köpenyes. – Nuddnak legyen hála!

– Ki… kik voltak ezek? – kérdeztem reszketve.

– Ezek? – nézett rám a csuklyája alól. Szúrós, fekete szeme az arcomat fürkészte. – Rómaiak.

– Rómaiak?!

Hallottam már ezekről a kistermetű, sötét bőrű emberekről. Messze délen és keleten, meg a tengeren túl egész törzseket hajtanak igába. A kereskedők a falumba is elhozták hírüket és különös pénzeiket. Bikaerejű Cadfael, a klánfőnökünk azt mondta, pár éven belül eltakarodnak a Hatalmasok Szigetéről. Apám szerint soha nem fogják betenni a lábukat Cymru[1] földjére. Most mégis itt járnak, a Ligetünk fái alatt!

Fel kell lármáznom minden fegyverforgatót!

Kapkodva igyekeztem lefelé.

– Hová ilyen sietősen? – kiáltott utánam az idegen.

Mély, rekedt hangja volt, akár egy varjúnak.

– Haza! Szólnom kell a Főnöknek, apámnak, meg a többieknek! – kiáltottam vissza, miközben egy vékonyabb ág megroppant alattam. Ijedten kaptam a vaskos törzs után.

– Csak ne olyan hevesen, még a végén leesel! – azzal ő is ereszkedni kezdett, lassan, megfontoltan. – Hol van a falud?

– Odalenn, a folyónál.

– Welwyn Népéből való vagy?

– Igen, apám a fegyverkovács!

Egy ugrással lehuppantam a földre, és már iszkoltam is volna, ha a fehér köpönyeges férfi el nem kapja a karomat.

– Te Gwyddion leánya vagy?

– Ismered az apámat, jó uram?

– Én mindenkit ismerek nálatok. Úgy értem, a felnőtteket. – Az idegen arcán mintha csúfondáros mosoly suhant volna át, de lehet, hogy csak odaképzeltem. – Na gyere, hazakísérlek!

– Köszönöm, Avu Úrnő… – suttogtam magam elé, feltekintve a Hold arcára.

– Miért nem a Szürke Nuddnak adsz hálát? – Megmentőm rekedt hangjában felháborodást éreztem.  – Ez az ő estéje!

– Tőle félek – vallottam be.

Ki ne félne a Holtak Urától?

Az idegen vakkantásszerű nevetést hallatott, de a karomat még mindig nem engedte el. Aztán rövid ideig némán haladtunk, egymás mellett.

 Végre megnézhettem magamnak. Javakorabeli férfiú volt, mozgása mégis erősnek és fiatalosnak hatott. A csuklya elfedte az arcát, csak hajlott, ragadozómadár-orra át láttam. Ahogy időnként felém pillantott, nyakán és homlokán ezüstösen csillant meg valami. Az egyik nem lehetett más, mint egy nyakperec, a hatalom jelképe. Tehát előkelő férfiú, neves harcos, klánfőnök vagy druida. Talán inkább druida – gondoltam –, hiszen más mit keresne éjnek idején az Istenek Ligetében? Csak ők viselnek a homlokukon ezüstpántot.

Összerándultam ijedtemben, mert eddig még sosem találkoztam idegen druidával, és a sajátunktól is tartottam, amíg élt. Amikor az idegen megkérdezte, hogy hívnak, alig bírtam válaszolni, úgy elszorult a torkom.

– Gwyneth a nevem, tiszteletreméltó druida.

Megmentőm kurtán biccentett.

–  Jól emlékszem, hogy sok testvéred van, akik mind leányok?

– Igen – válaszoltam kicsit bátrabban. Megnyugtatott, hogy így ismer bennünket. – Tizenhárman vagyunk. Én vagyok a legfiatalabb.

Egy pillanatra elgondolkodtam, nem kellene-e megkérdeznem a nevét, aztán mégsem mertem megtenni. Ő sem szólt többet, amíg ki nem értünk az Istenek Ligetéből.

Egészen máshol bukkantunk elő, mint amire számítottam. Sehol sem láttam a folyót, sem pedig a völgyet.

– Ez nem az az út! – tört fel belőlem az aggodalom.

– Nemcsak egy út vezet Welwyn Falujába. Nem tudtad?

Dehogynem tudtam, hiszen a Liget kivételével minden dombot végiglegeltettünk a környéken a többi pásztorgyerekkel. Ez az út mégsem tűnt ismerősnek.

Megtorpantam. A druida még mindig eltökélten fogta a karomat.

– Gyerünk, először megpihensz nálunk, aztán hazaviszlek!

– De hát a rómaiak… – tiltakoztam elfúló hangon.

– Azok már rég visszafordultak. Nem felétek mentek.

– Honnan tudod, jó uram?

– Sok mindent tudok, amiről nektek fogalmatok sincs – közölte a druida. – Menjünk, már nem vagyunk messze a falumtól!

Átsuhant rajtam egy érzés, hogy ki kellene tépnem magamat a kezéből, és elrohannom. De hát mihez kezdtem volna egyedül, tévelyegve az éjszakában, ahol kóbor lelkek és római harcosok jártak? Csak ekkor vettem észre, mennyire elfáradtam.

Az út végén domb magasodott, alatta csillogtak a falu apró fényei. Sípok és dobok hangját, tűz illatát sodorta felénk a szél. Békésnek és hívogatónak tűnt a hely, bár mély árok és magas fakerítés vette körül, akárcsak az én falumat. Még sosem jártam itt, de ez semmit sem jelentett; a családom ritkán hagyta el a falut, legfeljebb a nagy ünnepeken keltünk útra.

Reméltem, hogy enni is kapok, mert a gyomrom szemérmetlenül megkordult.

Az őrök szó nélkül átengedték a druidát, így vele együtt engem is.

A kunyhókkal körülvett tisztáson jókora máglya égett, körülötte sokan táncoltak. Kisebb tüzek felett ínycsiklandó ételek sültek és rotyogtak. Nagyot nyeltem.

– Megéheztél? – kérdezte a druida. – Gyere, bemegyünk a házamba, ott kapsz majd enni!

Odabenn egy szikár, mogorva asszony fogadott bennünket. Úgy lökte elém a cseréptányért a húsos kásával, mintha állat volnék. Egy szót sem szólt, de látszott rajta a neheztelés. A druidával sem bánt nyájasabban.

Igyekeztem gyorsan befalni az ételt, hogy mihamarabb elindulhassak hazafelé. Nem akartam tovább maradni, és ahhoz, hogy hazataláljak, elég lett volna, ha valaki megmutatja az utat.

Még mindketten javában ettünk, amikor a nő megállt fölöttünk, és így sziszegett:

– Minek hoztad ezt ide? Nem akarok több kenyérpusztítót!

Már épp mondani akartam, hogy én mindjárt megyek is, de a druida megelőzött.

– Hallgass, asszony! Terveim vannak vele.

Megállt kezemben a kanál. Miféle tervek? Eddig erről nem volt szó!

– Welwyn Népéből való – tette még hozzá a férfiú. – Az ő Ligetükben szedtem össze.

Nem tetszett, ahogyan rólam beszélt. Olyan nyugtalan lettem, hogy nem bírtam tovább enni. Letettem a kanalat.

A druida úgy folytatta, mintha ott se lennék.

– Meg akarom végre szerezni a Nagy Feketét! Felkínálom cserébe a kölyköt.

– Azt hiszed, Bran, hogy Cadfael odaadja a legszebb bikáját, ezért? – intett felém az asszony megvetően.

– Majd Gwyddion, a gyerek apja rákényszeríti a mocskos unokafivéremet a cserére! Mi lenne vele és a népével, ha a kovácsuk nem készítene többé fegyvereket?

Egyszerre összeállt a kép. Forrón tört elő belőlem a rémület. Föl akartam ugrani, de remegő lábam nem engedelmeskedett. Önkéntelenül szakadtak ki számból a szavak.

– Bran, a Sötét Holló? A Kitaszított?

Ő volt az az ember, akiről olyan sokat hallottam már a felnőttektől. Még harcos ősapánk, Welwyn történeteinél is többet.

A druida letette a tányért és felém fordult. Fekete szeme gúnyos derűvel szegeződött rám.

– Sötét Holló, a Bikaerejű unokafivére! Sötét Holló, a klánod kitaszítottja! Sötét Holló, az Ezüstkarú Nudd szolgája! Sötét Holló, az Üst Népének törzsfőnöke! Az Istenek küldtek Sötét Hollóhoz, kislány! Végre visszakapok valamit abból, amit elvettetek tőlem!

– A Nagy Fekete sohasem volt a tiéd, uram! Nálunk született – vágtam közbe gondolkodás nélkül.

Meg is kaptam érte a büntetésemet rögtön. Az asszony úgy vert szájon, hogy kiesett kezemből a tányér, és fejem a ház tartóoszlopához koppant. Mire felugrottam volna, hogy meneküljek, Bran, a Kitaszított kötélhurkot vetett rám, és bonyolult csomókkal összekötözte kezem-lábam.

Haragosan fetrengtem a földön, úgy ordítottam:

– Ezt nem tehetitek! Engedjetek el!

– Dehogynem tehetjük – vetette oda higgadtan a druida, majd az asszonyhoz fordult. – Rhiannon, szólj az öcsédnek, hogy szaladjon el Welwyn falujába! Azt üzenem Cadfaelnek, hogy nálunk van Gwyddion legkisebb leánya. A Nagy Feketéért visszakaphatják. És igyekezzenek, a választ még ma éjszaka várom!

Végig üvöltöttem, akkor is, amikor Sötét Holló kiment a házból, Rhiannon pedig egy korsó vízzel eloltotta a parazsat.

– Visítozz csak! Legalább rendesen kifáradsz – köpte oda az asszony, aztán ő is távozott.

Hallottam, amint kívülről nehéz köveket görget a bejáratot takaró marhabőrre, én pedig magamra maradtam a sötétségben.

[1]Cymru: A mai Wales

A SZERZŐ: FARKAS BÍBORKA

Farkas Bíborka 1974-ben született Budapesten. Írással gyerekkorától, műfordítással a 2000-es évek eleje óta foglalkozik. Sokáig csak saját szórakoztatására írt, 1996-ban jelent meg először írása. Novellái, fordításai, meséi azóta olvashatóak antológiában, mesekönyvben, irodalmi lapban, internetes irodalmi oldalakon. 2008-ban Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat nyert.
A történelem mindig is érdekelte. Kamaszként az ókori Róma történetébe vetette bele magát. Kelta kultúrával és történelemmel több, mint húsz éve foglalkozik: Az Istenek akarata ebből a szerelemből született. Volt rádiós műsorvezető, műtárgybecsüs, önkéntes-koordinátor, családgondozó, műfordító.
Budapesten él férjével és kislányával

Farkas Biborka_7

Druidaösvény (Az Istenek akarata I.)+ ajándék könyvjelző

Tetszik a könyv? Felkeltette az érdeklődésedet? Rendeld meg most kedvezményesen 3009 Ft-os áron és ajándékba kapsz egy Druida ösvény könyvjelzőt!

 

 

 

4299Ft 3009Ft

Akció!